Útjelző gondolatok

2010-09-06T20:32:00.002+02:00

Minden a helyes szemlélettel kezdődik. Hiába működik együtt a Nemes Nyolcrétű Ösvény minden tagja, kizárt, hogy a helyes szemlélet megléte előtt ez beinduljon. (Hiszen az összesnek együtt kell meglennie.)

Éppen ezért igyekszik az ember jelen lenni, megélni a pillanatot. Nem kívülre helyezni magát állandóan. Nem lepergetni magáról mindent, ami fáj, vagy túl sok érzés kellene ahhoz, hogy túlessen rajta. És éppen ezért kell tudni, mikor van vége egy-egy történetnek. Ha tovább folytatunk valamit, aminek pedig már vége van, meg fogunk lepődni, milyen komoly figyelmeztetéseket kapunk. Pedig ebben megint nincsen semmi csodálatos. Csak éppen azt külső szemlélőként nem lehet észrevenni. Talán ebből adódik az, hogy hiába várnánk bárkitől, hogy megértse a bennünk lezajló folyamatokat.

Azokat csak nekünk kell értenünk, nekünk magunknak viszont ez kötelességünk.

Mahásziddhák és Tanítás

2010-04-22T19:17:00.003+02:00

"-Kik a mahásziddhák? - hangzott a kérdés.
-Vannak, akikről nem is gondolnád, hogy azok - szólt a felelet. - Őket hívják tévesen fakíroknak is, de a fakír arab eredetű szó, a mahásziddha pedig szanszkrit. Egyszerűen mondva a látszat-valóság meghaladásában sokat elért személyek ők. Rengeteget meditálnak, és idővel különleges képességeik fejlődnek ki ennek "mellékhatásaként". Általában - mivel az evilági dolgok kevéssé érdeklik őket - elhanyagolt külsővel rendelkeznek, és néha furán viselkednek. Tényleg nem gondolnád róluk, hogy valójában bölcsek. Gondolj bele, milyen érdekes lenne úgy élni az életedet, hogy azt feltételeznéd, hogy mindenki, akivel csak találkozol, megvilágosodott bölcs, és egyedül Te vagy még mindig a Szamszára foglya..."

"Azt hittétek, hogy most tanítani foglak Titeket. De én nem tudok Nektek semmit tanítani. Tanuljatok egymástól..."

És ha egymástól tanulunk, akkor mindegy már, hogy a bölcsességet most mondja valaki, vagy sokszáz évvel ezelőtt hangzott el. Mindegy, hogy a mi nyelvünkön fogalmazták meg, vagy egy autentikus, egyébként is magas filozófiát közvetítő nyelven. Mindegy, hogy aki átadja, a kortársam és egy helyen születtünk-e, vagy a világ másik végén élt sokszáz évvel ezelőtt.

Nagy tanítás ez...

Ürességet érzek

2010-01-15T10:22:00.002+01:00

Ürességet érzek magamban azokkal a barátainkkal kapcsolatban, akikről korábban nem hittem volna, hogy csalódni fogunk bennük. Némi harag is van bennem, és nem szégyenkezem miatta, mert tudom, hogy ez alaptermészete az embernek, és mivel tisztában vagyok vele, hogy haragszom, lesz bennem annyi gerinc, hogy féken tudjam tartani. Annál is inkább, mert itt nem engem bántottak meg, nekem csak fáj, és rossz nézni, hogy mit műveltek azzal, aki szeretek.

Addig, amíg a közös tevékenység okán lehetett rendszeresen találkozni, megvolt az indok, hogy miért is barátok. Most, hogy nincsen közös tevékenység, kíváncsi vagyok, lesz-e még indok a barátságra? (És magamban csöndesen hozzáteszem, talán már egy ideje nem is volt.)

Az őszinteség egy nagyon érdekes fogalom, nem is értik sokan. Talán arra lenne szükség, hogy azt, amit gondolsz, érzel egy dologgal kapcsolatban, azt mondd el úgy, ahogy a másik a lehető legjobban meg tudja érteni, de akkor mondd, amikor arra szükség és megfelelő alkalom van. (Nem igaz, hogy ez túlságosan sok feltétel, mert ha például alkalmatlan pillanatban mondod, akkor a másik nem figyel, nem is fog tudni róla, hogy mondtad, így eredményét tekintve mégsem voltál őszinte. )

Úgy gondolom, hogy amikor többen együtt dolgoznak valamin, akkor azzal kapcsolatban őszintén kell beszélniük egymással. Egymással feltétlenül, és csak azután másokkal, olyanokkal, akik kívülállók, és bármi információ kevésbé tartozik rájuk, mint azokra, akik benne vannak.

És ha barátok alatt azokat az embereket értjük, akik a kívülállókkal előbb beszélik ki, hogy mi a problémájuk a közös dolgunkkal, és a kívülállók hamarabb tudják meg, mint én, hogy a barátok a közös dolgunkban már nem kívánnak részt venni tovább velem, akkor azt kell mondjam, én nem akarok barátokat, nekem nem kell ilyen társaság...

...

2010-01-13T21:54:00.002+01:00

Valami, ami nagyon fontos volt nekünk, mind a kettőnknek, ma véget ért. Nekem kapaszkodó volt, és sok segítséget jelentett, amikor le akartam vezetni a feszültségemet, a Vőlegényemnek pedig még inkább az élete meghatározó része volt, mint nekem. Bár mindketten sokat tettünk bele és érte, ez mégis elsősorban az ő története volt, nekem viszont azt jelentette, ami a relatív világban én vagyok.

Régen volt már olyan, hogy valami ennyire rosszul esett, ennyire fájt.

Nem tudom elhinni, hogy ma este erről van szó, bár tudom, hogy semmi sem örök.

De kedves Barátaim, akik talán már össze is raktátok, hogy miről van szó, ne aggódjatok, rendben lesz minden, ebből is felállunk majd. Erősek vagyunk, és természetesen most is együtt :)

http://www.youtube.com/watch?v=QYEC4TZsy-Y

A befejezés egyben kezdet is

2009-12-31T19:14:00.002+01:00

Szokták mondani, hogy ha becsukunk egy ajtót, kinyithatunk egy másikat. Én nem zárom be lakattal ennek az évnek az ajtaját, mert tudom, hogy sok esemény a következő évben fog folytatódni. Annyit szeretnék megtenni, hogy megírom ennek az évnek a történetét, így elmesélhetem azt is, hogy egészen idáig miről szólt ez a blog. Nem kizárt, hogy mostantól másképp fog működni, talán egy fokkal többet írok majd le, mint eddig, mindenesetre most tisztázom az eddigieket...

Az évet úgy kezdtük, hogy a két zenekar közül az egyikben komoly emberi és "szakmai" problémák álltak fenn. Ezek már januárban annyira elmérgesedtek, hogy nem lehetett tudni, meddig tartható még, és mennyi ideig köt bárkit a másik iránti együttérzés. A megbeszélések egy idő után nem a mi lakásunkban folytatódtak, a stílus viszont nem javult, sőt, rosszabb lett, így nyilvános helyeken hallhatták többen azokat a dolgokat, amik csak a csapatra tartoztak volna. És volt, aki ismét megmutatta, mennyire nem számíthat rá a többi tag, és mennyire nem jelentenek neki a többiek semmit. Persze erre még többször rátett több lapáttal, így végül a zenekar története a mi részünkről lezárult júniusban. Bár ez nem kifejezetten az én életem része volt, mégis sokat tapasztaltam belőle, és amit ígértem, hogy ha vége lesz, az asztalon fogok táncolni, tényleg megteszem, lesz rá alkalom. Sokat veszítettünk anyagilag ezen a 3 éven, és kiderült pár emberről, hogy nem azok, akiknek mutatták magukat, de meg is ismertünk olyan embereket, akik nagyon fontosak lettek a számunkra, és hiányoznának, ha nem lennének az életünk részei.

Eközben a másik (vagy inkább az egyik, hiszen mindig is ez volt a fontosabb) zenekar elindult egy új irányba. A változás okozott némi kavarodást, amit még bizonyos tekintetben helyre kell tenni, fel kell dolgozni, de alapvetően pozitív a folyamat. Picit lassan halad, a megvalósításban nincs hiba, de az ötletek néha hiányoznak. Itt is nyertünk egy új barátot, akivel az első találkozástól kezdve megvolt az összhang, így ennek is örülhetünk. A bizodalom mindenképp a jövő évben van :)

Tavasszal leküzdöttem egy nagynak tűnő riadalmat, ugyanis harminc éves lettem. Azt kell mondanom, hogy már az indulás is nagyon jó volt, és azóta is sok szép dolog történt. A születésnapom előtti napon meglepetésből a legjobb barátaim és az Anyám vártak itthon, mikor hazajöttünk vidékről... Nagyon jól esett, aki olvassa, és itt volt, megint köszönöm :)

Júniusban befejeztem tanulmányaimat abban az iskolában, ahol a tervek szerint tovább is maradtam volna tanítani. Az utolsó félévben azonban a színvonal olyan meredeken romlott, hogy júniusban már biztosan tudtam, nem itt (vagy legalábbis nem most) fogok én tanítani. Ezt a záróvizsgám napján meg is mondtam az iskola vezetőjének, de egyúttal meg is köszöntem mindent, amit kaptam, mert az nem kevés, és nagyon fontos időszak volt ez az életemben. Az utolsó félévben nem volt már ott az a barátom, aki elindított azon az úton, amin azóta is igyekszem járni, de a kapcsolatot tartottuk így is, és rengeteg segítséget kaptam ahhoz, hogy végigcsináljam az utolsó hónapokat. Viszont sikerült egy olyan előadót meghívnom az iskolába, akit igazán sokra tartok, és nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy ott volt a körünkben. Külön boldogság, hogy baráti kapcsolatban lehetünk azóta is, csak azt sajnálom, hogy az iskolának abban az utolsó, nagyon gyenge időszakában volt jelen, de ezt szerencsére ő sem írta a számlámra, mert az előadások szervezésekor még nem láttam, hogy akkora a baj.

Ezt követően egy csodálatos nyaralásban volt részem Törökországban. Már az ottlétünk alatt tudtam, hogy ez az utazás bennem magamban is elindult, és nem ért véget a hazatérésünkkel. Sokszor visszatérnek érzések, hangulatok onnan azóta is, ébren és álmomban egyaránt. Új barátságot ott is kötöttünk, és nagyon nagy öröm a mai napig, amikor szót tudunk váltani egymással.

Augusztusban tudtam meg, hogy mi az, ami biztosan örök emlék lesz Törökországból. Amikor a vőlegényem megkérte a kezem (a tizedik évfordulóján annak, hogy együtt vagyunk), azt a gyűrűt húzta az ujjamra, amit kint vettek meg Anyósékkal, titokban, így minden meglepetés volt a számomra. 2010. az esküvőnk éve lesz, és remélem, hogy még sok más boldog pillanaté is.

Az utóbbi két évben hozott több rossz döntésem következményeként a munkahelyemen olyan helyzetek alakultak ki, amelyek egy újabb, komoly döntést hoztak magukkal. Nyár óta érlelődik a lépés, amit tervezek, és ez is a következő év, 2010. egyik eseménye lesz.

A vőlegényem munkahelyet váltott, ami a körülményeit tekintve rosszabb, mint az előző volt, és az időbeosztásunkat is nagy mértékben felborította. Bízunk benne, hogy erre is megoldást találunk 2010-ben.

Anyukám munkahelyi problémája szerencsére úgy tűnik, pozitív módon oldódott meg, és ez azt is jelenti, hogy a korábbi üzlettársától megszabadultunk. Nagy megkönnyebbülés ez mindenki számára, kivéve az illetőt, akinek viszont jelenleg egyáltalán nem érdekel a reakciója...

Sok barátot szereztünk az idén, és vannak, akik úgy tűnik, nem maradtak mellettünk. Személy szerint engem bánt, hogy azért szűnnek meg barátságok, mert nem egyformán gondolkodunk. Én tudom jól, hogy nem változtam meg, legalábbis ennyire nem. Igyekszem méltó lenni a buddhista tanítói hivatásra, és ezzel összefüggésben úgy érzem, hogy a filozófia mellett fontos a földön is járni, mert különben éppen az itt és most vész el.

Remélem, hogy visszatalálunk egymáshoz azokkal, akiket sajnálnék elveszíteni...

Röviden azt kell mondanom, hogy bizakodva nézek az új év elé, és mindenkinek azt kívánom, hogy legyen boldog, eredményes és szép Újéve.

Barátok

2009-11-06T17:59:00.002+01:00

Tudom, hogy minden elmúlik, és ez - főleg olyan ember számára, aki valamennyire is érdeklődik a buddhizmus iránt - egy természetes dolog. Mégis szenvedést okoz, hiába próbáljuk rendezgetni magunkban.

Ha elfogadjuk a tényt, hogy elmúlik, megváltozik valami, és ez valóban természetes rendje a világ forgásának, akkor még mindig beszélhetünk egy olyan tényezőről, ami fontos lehet. Ami a szenvedést nagy mértékben képes megerősíteni, fenntartani. A hogyan...

Nincsen például örök barátság sem, de nem mindegy, hogy hogyan szűnik meg az a kapcsolat. Ha csak szépen lassan egyre ritkulnak a beszélgetések, és végül egészen elmaradnak, az talán a leginkább fájdalommentes verzió.

A következő, ha valami félreértés miatt nézeteltérés alakul ki, és aztán a felek megszűnnek barátok lenni, attól kezdve jó esetben ismerősök lesznek. Vagy ellenségek.

És van az, amikor az egyik ember annyira megbántja a másikat, vagy annyira nem hajlandó felismerni saját emberi mivoltát, hogy megkérdőjeleződik, ugyan miért is fordultunk felé valaha is bizalommal.

Nem a barátsághoz kell ragaszkodni, hanem tudatában lenni annak, hogy az adott pillanatban mi az, ami tényleg helyes. Kell-e mérlegelnem a nézőpontomat, vagy a hangsúlyt finomabbra venni. Tidzták-e a gondolataim, és az általuk vezérelt cselekedeteim, amikor bármit teszek, ami hatással lehet a másikra? Nem szégyellném-e magam iszonyatosan, ha egyszer világosan meglátnám a tetteim következményét, vagy el tudnám-e viselni, ha ugyanazt érezném, amit a másiknak okoztam?

Ez utóbbit az együttérzés nem engedi kívánnom többeknek sem a környezetemben.

Kasztrendszer ma

2009-10-06T17:21:00.002+02:00

Elgondolkodtam egyszer-kétszer az indiai kasztrendszeren, és hogy az mit üzen a ma emberének. Hiszen a nagy tanítások mindig tartogatnak valamit az utókornak - ettől nagyok. Nem azt akarom mondani, hogy helyén van a kasztrendszer úgy, ahogy van. A lényege: azt tedd, ami a dolgod.

Nehéz eligazodni abban, hogy mi a dolgom, hiszen annyi szempontot kell figyelembe venni... Nem, ez nem így van. Valahol belül mindenki pontosan tudja, hogy mi lenne a helyes. Vagy pontosan tudhatná, ha magába tudna szállni, és el tudna gondolkodni a tettei következményén. Azok ugyanis nem csak saját magára, hanem a környezetére is hatnak. Így már annyira nem is nehéz megérteni.

Nem kell ahhoz szentéletűnek, vagy bigottnak lenni, hogy ezt a vonalat kövessük, viszont van egy olyan hozománya, hogy teljes mértékig nyugodtan és hellyel-közzel elégedetten lehet élni az életet. (Halkan és egészen mellékesen jegyzem meg, hogy nem is kellenek hozzá milliók.)

Ennek az egésznek a felelősség lenne a legfontosabb motívuma talán. Felelősség a nemesebb értelemben. Még egyszer mondom, hogy nem csak önmagunk irányában.

Összegezve egy képzavarral úgy is meg lehet ezt fogalmazni, hogy gondoljuk meg, mi lehet abból, ha a pásztor nem tesz semmit azért, hogy megvédje a rábízottakat a farkastól.

Béke, harmónia

2009-09-22T20:05:00.002+02:00

Nem szeretnék bölcselkedéssel válaszolni a külvilágra.

Békére és harmóniára törekszem.

Belső ürességet igyekszem megvalósítani, csendes szemlélődést.

Hagyni, hogy vigyen az ár, és kikötni, amikor megérkezem.

Nincsen más, csak a gyertya lángja, a füstölő füstje, a belső rend és harmónia.

Igen, ennyi lenne. Minden kérdésre válasz...

Határok

2009-09-10T18:10:00.002+02:00

Felállítottam bizonyos határokat magamnak azért, hogy el tudjam kerülni azokat a körülményeket, amelyekre nincsen szükségem. Amikor sarokba szorítanak, akkor mégis átlépem ezeket, mert rákényszerítenek. Így most olyan dolgokról is szót fogok ejteni, amikről nem szerettem volna, és bízom benne, hogy egyre ritkábban fognak olyasmivel zaklatni, ami miatt ezt újra meg kéne tennem.

Szeretném most elmondani, hogy milyen az az ország, ami a szívemben létezik, és amit a hazámnak nevezek. Először is nagyon szép tájakat jártam be itt, olyan emberekkel, akik sokat jelentenek nekem. Mindenhonnan szép emlékeket hoztam magammal, és ezek mind a harmóniát, a nyugalmat teremtették meg bennem. Azután ismerem a várost, ahol élek, tudom, hogy milyenek a nappalok és az éjszakák. Mindig, mindenből tudok tanulni valamit, és ezek tovább építenek. A barátaim és a családom ajándék az élettől, persze minden ajándékkal tudni kell bánni, és ez művészet, de az ember ugyebár szereti a művészetet.

Az én hazámban örömmel fordulnak azok felé, akik tanulni akarnak róla, meg akarják ismerni a hagyományait, és nem rekesztik ki azokat, akik nem őslakosként akarnak a saját hazájukkal megismerkedni, hanem netán külföldiként érdeklődnek iránta. Hiszen örülünk annak, hogy valaki tiszteli és szereti ezt az országot, és többet akar róla tudni. Ugyanígy tisztelettel viseltetünk más kultúrák iránt, és pontosan ugyanúgy, ahogy az előbb írtam, alázattal igyekszünk minél többet megtudni arról a másik országról, ami valami miatt megfog, érdekel. Hiszen tudjuk, hogy ott is érző, történelemmel és hagyományokkal rendelkező emberek élnek.

Az én hazámban nincsen szükség arra, hogy emberek megalázzanak bizonyos közösségeket azzal, hogy úgy tesznek, mintha azok tagjai lennének, holott a viselkedésük alapján erre kifejezetten méltatlanok. És nincsen szükség bulvárpolitikára, emberi napraforgókra, sem pedig olyanokra, akik érett felnőttkorban sem öregek bohócnak.

Az én hazámban nem születik az országnak újabb és újabb szlogenje, akár dalba öntve, és nem keletkezik gombóc a torkomban, ha ezeket meghallom, mert nem jut róluk eszembe, hogy mit műveltek az országgal, ahol élek.

Szóval ez az én hazám, ahol tartása van az embernek, és tudja, hogy mi a helyes, mi a helytelen, és ezeket igen egyszerű mértékkel állapítja meg.

Ráismersz???

Fényvisszaverődés

2009-08-28T16:22:00.002+02:00

Hogy mitől nem vagyunk egyformák, még saját magunkkal sem...

Az ember megtanul csodálatosan szenvedni, vagy élvezni az életét, vagy másokon átgázolni, vagy irányítani, aki csak az útjába akad, vagy beleélni magát mindenbe, vagy átlényegülni és mutatni valamit másoknak a világból, szeretni, segíteni, haragudni, önmagának tetszelegni, és a többi. Mindenki mást és mást tanul meg. Vagy ezek közül néhányat, más és más összetételben és arányban.

Azután ezeket műveli, és látja magát valamilyennek, és azt mondja, ilyen vagyok, és így élek. És látják mások, egészen másképp, mert ők is mások, és az ember saját maga sem mutat mindent magából, és nem is ugyanúgy, ahogy szerinte van. És sokan sokfélét gondolnak róla, hogy ilyen ő, és így él.

És közben telik az idő, és változik minden és mindenki.

Örökösen lehet azzal foglalkozni, hogy miért nehéz tudni valakiről, hogy milyen. Hát többek között ezért.

Rendeződés

2009-08-28T16:08:00.004+02:00

Ha túl vagyunk valamin, akkor érdemes visszanézni, és átgondolni, mit adott ez nekünk, mit tudunk vele kezdeni. Ha ezt nem tesszük meg, hiábavaló volt az egész - tanultam egy bölcs barátomtól.

Kezembe került Wass Albert Adjátok vissza a hegyeimet! című könyve, ez az, amit most meg kéne gondolni. Ritka az olyan élmény az életben, amikor a pontos lenyomata megvan a lélekben, elmondani mégis nehéz, és nem is biztos, hogy lehet. Aki nem ismeri, és ezután elolvassa, ne gondolja, hogy azért tetszik a könyv, mert olyan dolgokat mond ki, amik a mai politikai világra is érvényesek. A léleknek olyan mélységét tárja fel, ami még akkor is csodálatra készteti az embert, ha ezek időnként megrázóak, borzalmasak, mert emellett csodálatosak is. Egészen egyszerűen emberi, és ebben az emberségben tényleg ott van sok minden, amit a mai világban a nagyvárosokban is fel lehet ismerni.

Az emberiből pedig aztán lehet válogatni. Elhatárolni világosan, hogy mi az, amit követni tudok belőle, és mi az, amit nem. Ha valami olyan, mint az ember, akkor egyrészt tiszta és egyszerű, másrészt viszont törtető, primitív és könyörtelen. Első ránézésre nem nehéz ebből kiválasztani, hogy mi legyen a nekünk tetsző. És ha körülnézel, láthatod, hogy a döntés mégsem mindenki számára annyira egyértelmű...

Csodálatos utazás a Világ Kis Barátjával

2009-07-14T18:47:00.002+02:00

Minden jól van úgy, ahogy van. Minden, ami történik, megerősít, és végső soron mosolyra késztet. Még akkor is, ha először nehéznek tűnik. A cél ismeretében könnyebbé válik az út.

„A lelkem égi származék,
nem érinti a földi lét.
Szenvedése tűnő felhő,
az elborult ég látomás.”

/Lelked szélfútta madártoll. Cangjang-Gjaco, a 6. Dalai Láma szerelmes versei. Írás Kiadó, 1999. Fordította: Sári László/

Még egyszer

2009-05-05T19:18:00.000+02:00

A 3-át és a 4-ét

mindenkinek

köszönöm :)

Tiszteletadás - mert mással alig segíthetek

2009-04-30T19:55:00.003+02:00

Köntösök

Remegni kell a vérsötét,
gyökérző Bánat köntösét
s tisztelni kell, ki hordja Ember
és ebfoggal nem tépi szét.

Csalán s tövisből jól szövött
és nem libeg a test fölött,
tapad, szorul, ölel, fujt és mar,
az emberrel szint' összenőtt.

És néha egyszerű, poros
és néha meg rózsás-piros
és néha szemszinü, meg barna,
de mindig egyformán szoros.

És néha pókhálós, avas
és néha súlyos, mint a vas
és néha meg aranyszegélyű
s csillog, mint messzi kék havas.

Rettegni kell a vérsötét,
gyökérző Bánat köntösét
s tiszteltni kell, ki hordja Ember
és ebfoggal nem tépi szét.

Ki fölvette, azon marad
és benne jár és nem szabad.
Elhordja egész életén át,
míg teljesen szét nem szakad.
/József Attila/

(...)

Nem férne ki itt, és ha el kéne mondani, nem férne ki a számon sem az a sok gondolat.

Az előadás végén a taps azoknak szól, akik végigjátszották becsülettel és azzal a tartással, ami belefért.
Megilleti őket a tisztelet.

Őszintén bízom benne, és üzenem nekik, és annak is, aki ott volt ugyan, de a nemtudás okán jóval kevesebb fogalma van a folyamatról, hogy a köntös levehető, és csak addig szorít, amíg rajtuk van.

Béke

"Ki helyezne ki gőgösen ülőpárnákat, hogy tanítványokat csalogasson maga köré?" /Szekitó Kiszen/

2009-04-19T20:52:00.002+02:00

"A birkáknak egy hős kell
A hősnek jó sok birka
Nézz tükörbe, hogy Neked mi van
a homlokodra írva..."
/Prosectura/

A kérdésre előbb-utóbb megérkezik a válasz

2009-04-08T17:27:00.002+02:00

Ha arra adjuk a fejünket, hogy buddhista tanítók leszünk, meg kell értenünk, hogy ez mit jelent. Tanító a tanítvány is, tehát képesnek kell lenni tanulni is másoktól. Tudni kell a tanítónak hallgatni, csendben maradni is, ha azáltal taníthat, vagy ha éppen nincs mit, nincs kinek. Helyes beszéd. A nemes csend gyakorlása.
És persze attól kezdve tisztában kell lenni azzal, hogy a tanításnak legfőképpen nincsen kötött helyszíne. Ahol szükség keletkezik rá, ott kell megtenni. Ahol pedig nem keletkezik rá szükség, ott nem kell megtenni, mert az már nem tanítás lenne, hanem magamutogatás. No persze ettől és minden egyéb öncélúságtól feltétlenül szükséges tartózkodni egyébként, és a tanítással kapcsolatban is.
Nem pozícióról, hanem küldetésről van szó. Érdemesnek kell lenni rá, és ennek minden kritériumának megfelelni. Az átadás pillanatában pedig mindenképp.
Amikor megpróbálunk másoknak az illúziók világából kifelé vezető alternatívákat mutatni, abból soha, semmi körülmények között nem lehet cirkuszt csinálni.
Na ez az, ami már etika...

Történik még, vagy már elmúlt?

2009-03-23T21:25:00.001+01:00

Hosszasan függve a fán, miközben a többi levél egyre csak hullik, előbb-utóbb a falevél számára kérdésessé válik, vajon ő maga függ-e még a fán?

Ne akard megérteni

2009-03-16T21:39:00.002+01:00

Káprázat, képzetek, vélemények - és már nem tudom, miről van szó. Soha nem fogom megtudni, mit gondolnék róla most, ha nem ismerném...

A megismerés az ember természetéhez tartozik - mégis képtelen rá. Attól a pillanattól, amikor az érzékelés megtörténik, az észlelésen, a nézetek társításán keresztül annyi idő telik el, és annyira megváltozik mind a szemlélő, mind a szemlélt tárgy, hogy már nem azt ismeri meg a szemlélő, amit érzékelt - és nem is ő ismeri meg. Ilyenformán valódi megismerés csak akkor lehetséges, ha éppen az ellenkezőjét valósítjuk meg.

Mondható úgy is, hogy a relatív megismerés a valós megismeréstől alapjaiban különbözik.

Ábrándozás

2009-02-27T21:35:00.001+01:00

Önvédelem okán célszerű kerülni az ábrándozást. Így nem kényszerülünk a későbbiekben a valóra nem vált álmaink kísérteteit kergetni indokolatlanul.

Tisztánlátás

2009-02-27T19:02:00.002+01:00

A tisztánlátás és a csalódás között valószínűleg csak időbeli különbség van. Ha időben felismerjük, hogy semmi sem az, aminek látszik, azzal a nagy csalódások elkerülhetővé válnak. Ha ragaszkodunk ahhoz az ideálhoz, amit felépítünk, és nem fogadjuk el, hogy mindez illúzió... akkor megteremtjük a szükségét az illúzió-rombolásnak. Vagyis egy olyan csalódásnak, ami ledönti az istenszobrot.

Mindez nem szükségszerű, és nem történik meg, ha képesek vagyunk megérteni a tanítást: ne higgyünk el semmit, amit mondanak, még ha egy buddha mondja is. Tapasztaljuk meg...

Mindennapi buddhizmus

2009-02-27T15:53:00.004+01:00

Mindennapi buddhizmus...

Azt hiszem, nincs is másmilyen. Ez nem lehet olyan, mint a hétvégi ház. Ház az egyébként is, de csak hétvégenként használjuk. Ha a buddhista Tanítások csak alkalmanként jutnak szerephez az életünkben, akkor az inkább érdeklődés.

Ha csak egy-egy napon törekszem a Nemes Nyolcrétű Ösvény megvalósítására, akkor igazán mégsem valósítom meg.

Nem számít, hogy mások úgy látják, hitelesek vagyunk, ha nem felelünk meg ennek, amikor nem látnak.

A Tanítás követése nem függ attól, hogy ki tud róla rajtam kívül.

A mindennapi buddhizmus azt jelenti, hogy a Tanítás része lesz minden pillanatnak a hétköznapok folyamán is. Persze ehhez előtte ismerni és érteni kell.

Nem vetni hullámokat

2009-02-25T19:55:00.002+01:00

Nyilván nem vagyok egyedül azzal, hogy nagyon meg tud viselni, amikor egy-egy hullámvölgyet tapasztalok meg az életem során. Általában úgy néz ez ki, hogy úgy tűnik, minden összedől, amit igaznak hittem, arról kiderül, hogy mégsem egészen az, és a jó irányban haladó események megállnak, esetleg úgy látom, hogy már nem a jó irányban haladnak.

Ilyenkor ráadásul az ember hajlamos különböző feltételezésekbe is belemenni, jár az agya, és ehhez érzelmek párosulnak.

Zavar keletkezik, mert állandóan igyekszünk összeegyeztetni az elméleteket és az új forgatókönyveket (amelyek elképzelésünk szerint mostantól hosszasan érvényesek lesznek) a változásokkal, és minden hatással, ami mindezeket egy ilyen időszakban akár percről percre befolyásolja.

Ha az ember működését tekintjük, komolyan bele tud mélyedni egy efféle válságba. És bizony valahol ember vagyok én is...

Mégis elképzelhető, hogy lehet megoldást találni...

Egyrészt tudom, hogy minden folyamatosan változik, így benne van a pakliban, hogy az éppen soron lévő folyamat is változni fog.

Semmi sem az, aminek látszik, így amikor valamiről kiderül, hogy más, mint aminek eddig láttam, lehet, hogy most látom olyannak, amilyen... de lehet, hogy még most sem...

Azon kívül valószínűleg fölösleges minden percben új forgatókönyvet és szabályzatot felállítani. Elméletet sem kell gyártani. Úgyis kiderül mindig egy újabb részlet. Honnan tudhatnám, hogy hogyan és mikor jutunk a végére?

Talán inkább várok és tapasztalok... szemlélődök...

Jó lenne annak látni mindent, ami. Meg is kéne próbálni. De ahhoz nem az értelmezési kényszeren keresztül vezet az út...

2009-02-22T20:29:00.000+01:00

Üdv...

Ide az elejére illene bevezetést írni talán, de nem teszem. Csak egy kikötést, ami nagyon fontos: sok lesz a kritika, de nem kötődik a politikához. Itt az életemnek az az összefoglaló része jelenik meg, amiből különféle tanulságokat lehet levonni.

Például:

Az a filozófia, amit magaménak vallok, nem a hitről szól. Azt hirdeti, hogy a lényeg nem megfogalmazható. Ezért aztán inkább azt igyekszik meghatározni, hogy mi nem a lényeg. Mindezek fényében egy jelenleg aktuális rövid gyűjtemény arról, amiben nem hiszek.

Nem hiszek a megtévesztés örömében és eredményességében. Nem hiszek a barátok egymás ellen való felhasználhatóságában. Nem hiszek az öncélúságban, önzésben, haragban, indulatos vádaskodásban. Nem hiszek semmiben, ami nemes célnak álcázódik, és mégis nemesnek csöppet sem mondható célok húzódnak mögötte. És nem hiszek abban a fajta nemtudásban, ami mindezeket örökre elrejthetné mindenki elől...

Éppen ezért azt mondom, hogy az emberi élet egyetlen reális megvalósítási módja az lehet, ha a láb a földön jár, a fej pedig az éggel érintkezik.